2016. április 17.

Délután Vecsésen jártam, vendégségben. Útban hazafelé az M0-n gyönyörű naplementének lehettem szemtanúja. A vöröses-rózsaszínű felhők látványa eszembe juttatta azt a november délutánt, amikor Ádival kettesben vágtunk neki az útnak. Más nem volt itthon, nekem pedig Vácra kellett mennem, így elvittem magammal. Estefelé a visszaúton elfelejtettem lekanyarodni az M3-as felé, így az M0-n autóztunk végig Budafokig. Akkor is hasonlóan színes naplementét csodálhattunk meg, mint amilyen a mai volt. Élveztük az utazást, hogy kettesben lehettünk - sokat beszélgettünk. Amikor én ültem a kormány mögött, mindig megjegyezte a kis kritikus, hogy "Minek nekem vidámpark, ha Apám vezet!" :D
Amikor belenéztem a visszapillantó tükörbe, arra gondoltam, bárcsak megpillantanám a mosolygós kis fejét, amint velem szemez, vagy a tájat fürkészi. Azt kívántam, bárcsak ott lenne velem, hallhatnám a csacsogását, nevetését.
Sokszor fordul elő velünk, hogy lépten-nyomon emlékekbe botlunk. Mindenről eszünkbe jut egy kedves, örömteli pillanat, aminek részesei lehettünk. Hálásak vagyunk az együtt töltött évekért, még ha sok nehézség is volt bennük.
Nagyon hiányzik Ádi. Az életünk nem állt meg, nem bénultunk meg a fájdalomtól - ugyanúgy éljük a dolgos hétköznapjainkat, mint előtte. Hirtelen sokkal több időnk lett, amit egymásra, vagy másokra, netán régóta húzódó dolgok, ügyek elintézésére tudunk fordítani. Örülünk, ha van kivel találkozni, beszélgetni, együtt sírni, nevetni - egymás életének a részesei lenni...