2016. február 4.

Nagyon nehéz, sok küzdelemmel teli, de szép és emlékezetes nap volt ez a mai! Nagyon hálás a szívem, hogy végül teljesülhetett Ádi kívánsága, és megvalósulhatott a hitvalló keresztsége (bemerítkezés). Ezzel végre végérvényesen kifejezhette, hogy Kihez tartozik, és mi a célja az életének ;) Még tegnap, jó sok telefonálás árán sikerült mindenkivel egyeztetni, és mindent megszervezni. Volt, aki előkészítette az imaházi termeket, melegített vizet a bemerítő medencébe. Volt, aki vállalta a szertartást, hogy a medencében a karjaiba véve áldja meg majd merítse be Ádit. Voltak, akik videóztak, fényképeztek, hangosítottak - és mindebből összeállítottak egy vágott anyagot, amit majd a vasárnapi istentiszteleten vetítenek le. Voltak, akik az alkalom végén áldásért könyörögtek érte. Minden rendben zajlott. Mindannyian izgultunk, és bizony Ádival együtt alaposan elfáradtunk.
Az izgalmak sora már délelőtt elkezdődött, amikor először látogatott meg bennünket a házhoz járó doktor néni. Megismerkedett velünk szülőkkel, és Ádival is, majd miután megvizsgálta, átmentünk vele a másik lakásba, ahol nyugodtan tudtunk beszélgetni. Nehéz témákat érintettünk, főleg Ádiról és a további lehetőségekről, teendőkről esett sok szó. Nem vázolt túl rózsás lehetőségeket a jövőre nézve, de így is hálásak vagyunk, hogy Ádi itthon töltheti a napjait. Hogy mennyit, azt még senki sem tudja, de minden napot igazi ajándékként élünk meg. Nincsenek mászkálós programok, közös játékok, de van sok szeretet, törődés, jókedv. Ádi boldogan elfoglalja magát a játékaival, néha oda hív, mutat valamit, vagy tanácsot kér, mit is csináljon. Hagyom, hogy kijátssza magát. Azért mindig próbálkozunk, hátha lesz kedve egy kis közös játékhoz is. Az izmai már nagyon elgyengültek, minden mozdulat nehezére esik. Tegnap azért nagy felbuzdulásában elhatározta, hogy talpra áll! Sikerült is neki, igaz, csak rövid időre, és utána nagy pihegések közepette egyből vissza is húzódott a biztonságot jelentő, kényelmes fekhelyére.
Amikor elment a doktornő, gyorsan átsiettünk Mónival az imaházba, leegyeztetni a technikai részleteket, meg abban bíztunk hogy találunk fehér ruhát Ádi méretében. A megbeszélést siker koronázta, hamar tisztáztunk mindent, ruhát viszont nem sikerült találni. Az egyetlen nadrág, ami kisebb alakítás után talán derékban stimmelt volna, kb. kétszer hosszabb volt, mint Ádi :) Persze ez már csak otthon derült ki, de nem estünk kétségbe. Az én szeme előtt napok óta egy fehér pizsama alsó lebegett, amit végül Móni egy kisebb kutatás árán meg is talált. Ingek voltak itthon, abból is találtunk méreteset - így a ruha végre megvolt. A következő rázós dolog a hajmosás volt, mert hát mégis csak csinosnak kell lenni, ha már fényképezik az embert ;)  Eláztattunk mindent, de végül sikerült ez is. Az kis hordozható oxigénpalack feltöltése is addig tűnt egyszerűnek, ameddig a szállítást végző szakember megmutatta. Amikor önállóan kellett ugyanazt a műveletsort elvégezni, bizony, már az elején elrontottam. Viccesen nézhettem ki, amint egy pár fekete kesztyűben és pulóverben szerencsétlenkedem a két tartállyal, de a cseppfolyós oxigén mégis csak -190°C körüli hőmérsékletű, szóval nem ártott az elővigyázatosság. Sci-fi filmbe vagy koncertre illő effekteket produkált a kiáramló oxigén, de végül sikerült feltölteni a kis tartályt, és a próba is jól sikerült. Onnantól Ádi innen pótolta a hiányzó oxigént. Miután mindent össze és bepakoltunk, útnak indultunk. Ádi jól bírta az utazást, kicsit még pihenni is próbált. Hősiesen viselte a ki- és beszállással járó tortúrát, az épületbe való bejutást, liftezést, az előkészületeket. Bár nem hirdettük nyilvánosra az alkalmat, azért szép számmal voltak érdeklődők, akik ilyen módon fejezték ki felénk a szeretetüket. Rövid közös imádkozás után Ádi hangos igennel válaszolt a feltett négy kérdésre, majd megtörtént a szertartás. Egy gurulós szék volt segítségünkre a mozgatásához, onnan vettem karba, és emeltem át a medence szélére, ahonnan átvették tőlem, majd áldás kérés után pár pillanatra víz alá merítették. Az oxigénmaszkot is csak erre a rövid időre vettem le róla, utána egyből visszakerült rá. Utána bebugyoláltuk fürdő köntösbe és törölközőkbe, és kitoltuk az öltözőbe, ahol gyorsan megszabadítottuk a vizes ruháitól, és szárazra töröltük. Hajszárítás, öltözködés után gurultunk vissza a nagyterembe, ahol még két elöljáró imádkozott érte. Alaposan elfáradt nem csak Ádi, hanem szerintem mindenki. Sok volt az izgalom, sok akadályt kellett legyőzni, hogy mindez megvalósulhasson, de végül sikerült, és nagyon megérte! Sokszor volt olyan pont, amikor elérzékenyültem, de nehéz is lett volna könnyek nélkül megélni ezt az egész helyzetet. Nem voltam vele egyedül! De ezek inkább az öröm könnyei voltak. ;) Apai szívem roppant büszke Ádira, amilyen komolyan végigcsinált mindent.