Megtörtént, amitől már régóta féltünk. Tegnap éjszaka olyan valaki távozott közülünk, akit bár alig ismertünk, de még így ismeretlenül is a szívünkbe zártunk. Niké 17 éves volt. Nehéz ilyenkor szavakat találni...
Pár héttel korábban érkeztek a kórházba, mint mi, és hosszú hónapokat töltöttek a mellettünk lévő elkülönítőben. Pont egy kezelés sorozattal jártak előttünk, így mindig láthattuk, mire számítsunk, mire vigyázzunk Ádival kapcsolatban a következő pár hétben. Az elkülönítőkbe zárva, félve minden külső fertőzéstől kevés lehetőségünk volt, csak az édesanyjával, Zsuzsival beszélgettünk. Mónival jóban voltak, de így sem sokat tudtak találkozni. Megszerettük őket. Ádi még a leányzó születésnapján is mosolyogva ballagott át hozzájuk infúziós állványostul, hogy felköszönthesse egy kis meglepetéssel. És esténként gyakran imádkozott Niké gyógyulásáért is, de leginkább azért, hogy legyen alkalma neki is megismerni Jézus Krisztust. Ádi gyermeki hitével úgy gondolta, ez lenne a leges-legfontosabb dolog Niké számára, az igazi gyógyulás. Sajnos ezt nem tudtuk elmondani neki...
Bár voltak rossz előjelek, mégsem ilyen befejezésre számítottunk. Nekik a legelején megmondták az orvosok, hogy mindenképpen idegen donoros csontvelő őssejt-transzplantációra lesz szükség a gyógyuláshoz. Hiába volt a rossz előérzet, csak ez az út maradt nyitva előttük. A kezelések, otthoni lábadozás során sok olyan váratlan esemény történt, ami a végére szinte kilátástalanná tette a harcot, mégsem adták fel. Annyira bíztak a gyógyulásban, hogy nekik sikerülni fog. Így költözött be Niké a steril boxba is.
Nem tudom elképzelni, mit érezhet most Zsuzsi és a szeretteik, ha még bennem is ilyen mérhetetlen fájdalom van, miközben e sorokat írom. Nem tudom, hogyan fogom Ádinak elmondani, hogy elveszítettünk valakit. Hogy találkozunk-e Nikével odaát? Azt tényleg csak Isten tudja. Bárcsak úgy lenne!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése