2015. december 2.

Az éjszaka nem telt zökkenőmentesen. Ádi reggel azzal a hírrel fogadott bennünket, hogy hajnalban új branült kellett szúrni rajta. A korábbival történt valami, és a gyógyszer a véna helyett szépen a szövetbe folyt.  Hiába szólt a nővérkének, hogy fáj neki, biztosan azt gondolta, hogy csak nyavajog, és nem foglalkozott vele. Pedig aki ismeri Ádit, tudja, hogy csak akkor szól, ha valami tényleg fáj. Mire a doki bácsi néhány óra elteltével megnézte, már be volt dagadva Ádi karja. És mivel a gyógyszer sem ért célba, még a feje is elkezdet fájni. Na, volt leszúrás rendesen, hogy miért nem figyelnek oda arra, amit csinálnak, és miért nem ellenőrzik, hogy minden rendben megy-e... (mi is ezt kérdezzük). Tudom, milyen sok feladat van, meg hogy annyi mindenre kell figyelni, de ha már szól is a gyerek - főleg ezen az osztályon - azt illik komolyan venni. Még CT-re is elszaladtak vele - azt már nem tudjuk, pontosan mit néztek meg a fején és a karján - de az a fő, hogy nem történt nagyobb baj.
Délelőtti játékunkat megszakítva felballagtunk a doktor úrhoz, aki a műtétet fogja végezni, és feltehettük a kérdéseinket. Elmondta, hogy jó nagy golyócska méretű a daganat, de közel van a felszínhez, így elvileg simán el tudják majd távolítani anélkül, hogy bármit megsértenének. Sérülni való van bőven, de bízunk benne, hogy minden jól fog sikerülni. Ha minden rendben megy, egy hét után átviszik Ádit a Tűzoltó utcába, és ott folytatják a kezelését.
Ádi mindenkivel csacsog, legyen az kisgyerek, nővérke vagy orvos.
Ma reggel az asztalnál, a reggeli után beszélgettek egy ovis kisfiúval. A 7 éves kisfiú bizalmasan megosztotta velünk, hogy ő bizony szerelmes! Mire Ádi: "Engem háromszor talált el a Kupido nyila, amikor ovis voltam! Kettő idősebb volt, a harmadik meg elköltözött." :D Hát úgy nevettünk Mónival....! (Bocs Ádi, hogy kikotyogtam) ;)
Nekem haza kellett mennem dolgozni - néha azt is kell - addig Móni tartotta a frontot. Sajnos megint kifogott egy rosszullétes időszakot, úgyhogy Ádi szinte végig csak feküdt. Hat óra fele mentem vissza Móniért, hogy kicsit még együtt lehessünk. Ádi nem sokkal azelőtt élénkült meg. Hatottak az orvosságok, úgyhogy jókedvűen befalatozott egy kis kakaós kalácsot, majd játszottunk egy jót.
Volt még egy kalandos élményem. A kórházzal szomszédos utcát építési munkálatok miatt egyirányúsították, és pont abból az irányból nem lehetett behajtani, amerről azelőtt szoktunk. Amikor a sötétben - a behajtani tilos tábla ellenére - befordultam a kihalt utcába, észrevettem egy oldalt várakozó rendőr autót. Na, gondoltam, ez biztos nem véletlenül állt ott lesben. A kórház előtt értek utol, beálltak mögém, miközben leparkoltam, és a letekert ablakon keresztül kérdően néztek rám. Gyorsan megkerestem a parkolási engedélyemet, amit még Ádi szállításához kaptam, és felmutattam nekik. Elég határozott voltam, hogy ezzel pedig be szabad hajtanom az egyirányú utcában is - ők viszont meghasonlottak. Az egyikük helyeselt, a másik bizonytalan volt. Mondtam nekik, hogy a kisfiamhoz siettem, akit holnap műtenek. Végül elköszöntek, és elhajtottak. Legközelebb azért megkerülöm majd a tömböt, és szabályosan fogok behajtani az utcába! ;)